Községünk Bács-Kiskun megyében, Bajától 2O-21 km-re délre található. Már a középkorban is volt a környéken élet. A település mai területéhez egészen közel lehetett Alsótárnok és Tóti, melyek talán Csátalja elõdei lehettek. Az elõbbi név már 1289-ben szerepelt adományként egy oklevélben. A XVI. században több oklevélben is találkozunk Tárnok helynévvel, de lehet, hogy ez az ugyancsak közeli Tárnokmonostort jelöli.
A Csátalja névvel 1543-ban találkozunk elõször Bács-Bodrog vármegye dézsmajegyzékében. A falu nevét Csatallya formában írták. Bár ez a dátum már a török hódoltság idejére esik, mégis a kalocsai érsekség dézsmajegyzékében találkozunk a helynévvel.

A falu neve szerb nyelvbõl származik: Catalia útkeresztezõdést, útvillát, villaszerû elágazást jelent. A szájhagyomány hajlamos a nevet Csataalja formából származtatni, de ennek valóságalapja nincsen.
A török hódoltság korában – mint a környék más települései is – elnéptelenedett. A lakosság vagy elmenekült vagy elpusztult.

1686/87-ben a császári csapatok nagy gyõzelmeket arattak a törökök fölött, így lehetõség nyílott a Bácska felszabadítására is. A feljegyzések szerint, amikor a gyõztes sereg átkelt a Dunán, a katonákat iszonyú pusztítás fogadta vidékünkön. Az egész úton nem találtak élõ fát.
Ellenben a fû és tömött bozót olyan magasra nõtt, hogy a lovasság kényszerült rajta utat törni és taposni a gyaloghad számára. Az árterületek nádtermõ, állóvizekké, feneketlen lápos mocsarakká változtak. A homokos területeken pedig csak bozót kötötte meg a talajt, máshol a szél épített vagy rombolt.
1699-ben Bács-Bodrog vármegye újjászervezésekor a bécsi császári udvari kamara hét földmûves gazdát jegyzett fel községünkben.

Az 1703-ban kezdõdött Rákóczi-szabadságharc sem kedvezett a lakosság szaporodásának. A megyébe felhúzódó szerbek a Habsburgokkal szimpatizáltak, gyakran támadták a Duna-Tisza Közén állomásozó kuruc csapatokat, ezért 1705-ben Bottyán János tábornok a dunántúli hadjárat megkezdése elõtt kiûzte a megyébõl a velük ellenséges lakosság többségét.
1711 után hamarosan megindult a belsõ vándorlás a sûrûbben lakott Felvidékrõl és a Dunántúlról a környékünkre. Ez a spontán telepítés nem tudta benépesíteni a területet, megmûvelni az elvadult területeket.
A XVIII. században szervezett telepítés kezdõdött, melyet a bécsi császári kamara irányított. Három nagyobb hullámban érkeztek községünk területére katolikus vallású német telepesek elsõsorban dél-német államokból: Baden-Württenberg, Pfalz, Elzász-Lotharingia. Az elsõ szakasz 1729- és 1748 között zajlott, a döntõ szakasz 1752-1763 között történt.

Gyérebb volt már a betelepülõk száma a befejezõ szakaszban, mely 178O-84. között bonyolódott le. 
A német telepesek egy része már korábbi német telepítésû falvakból került községünkbe /pl. Nemesnádudvarról/, de többségük a birodalomból érkezett fiatal házaspár volt, akik korábbi lakhelyükön megváltották magukat földesuruktól, és ezután kerekedtek hosszú, számukra ismeretlen vidékre, ahová bérelt gabonaszállító hajókon, tutajokon érkeztek a Dunán. A telepítési biztosok irányították Baján vagy Apatinban a Bácskába települni vágyó érkezõket.
Az új telepesek földet, házhelyet kaptak, és szívós, szorgalmas munkával egy-két generáció nehéz élete küzdelme után otthonra találtak választott hazájukban. Cothmann Antal kamarai biztos 1763-ban, amikor községünkben járt, azt írta, hogy e határ nem túl termékeny, de jól mûvelt és rendezett. 
1735-ben lett községünkben önálló plébánia és hamarosan (1744-ben) ideiglenes templom is épült. A plébánia 1748-tól alkalmazott tanítót is, aki ekkor a kántori és a jegyzõi teendõket is ellátta. 
A község a telepítések során német nyelvû lakosokkal népesült be, a kevés magyar lakos is inkább elnémetesedett, a helyi dialektust beszélte. Az iskola nyelve is német volt, de a XIX. századtól kezdve a tanítás kétnyelvû, magyar és német lett.
A helyi lakosság földet mûvelt, állatot tenyésztett, de a homokos határrészt hamarosan hatalmas szõlõtáblák lepték el. A csátaljai szõlõk különösen a XIX. század végén értékelõdtek fel, mikor a hegyi szõlõket a filoxéra betegség nagyrészt elpusztította.

Csátalja a környék települései közül egyik legmódosabbá vált a XX. század elejére. Az 1910-i népszámláláskor 2420 német és magyar lakos élt békés egyetértésben a környékkel. Sokan – mivel a község határa nem terjeszkedhetett – a Mohácsi-szigeten vásároltak jó minõségu termõföldeket a lecsapolt mocsarak helyén. 
Községünk életében mélyreható változást csak a II. világháború utáni „modern népvándorlás” hozott. A gyõztes szövetséges nagyhatalmak a kollektív bûnösséggel bélyegezték meg a közép- és kelet – európai németséget – ezért rájuk az elûzetés és kitelepítés várt akár bûnös, akár ártatlan volt a lakosság. Így kellett eltávoznia a csátaljai német nemzetiségû népesség nagy részének 1946-47-ben három részletben.
Mintegy 2200 személy volt kénytelen elhagyni szeretett faluját. Az akkori Nyugat-Németországba kerültek. Sokan soha nem tudták elfelejteni az óhazát, ha utóbb jól is élnek, gyakran vissza-visszatérnek ma is, és azóta is segítik a régi lakóhelyüket. Még 1946 februárjában Csátalján otthonra talált 18O bukovinai székely család (gyakran együtt egy házban laktak a kitelepítésre váró régi tulajdonosokkal). A székelyek Istensegíts községbõl származtak, 1941-tõl Dél-Bácskában Topolyán és Csantavér község környékére telepítették õket Bukovinából, de 1945-ben menekülniük kellett Magyarországra. Késõbb felvidékrõl érkeztek magyar telepesek, akiket az akkori Csehszlovákia ûzött el otthonukból. Többen települtek Csátaljára a Tiszántúlról is, hogy itt házat, földet kapjanak, de többen az újra jugoszláv területté vált Dél-Bácskából érkeztek falunkba.

A változás, a lakosságcserélõdés nem ment zökkenõmentesen, nagy volt a bizalmatlanság a régi és az új lakók között fõként az eltérõ gazdasági, kulturális szokások miatt, gyakori volt a viszálykodás valós és vélt okok miatt.
A megbékélést az ifjúság kezdeményezte: együtt jártak iskolába a gyerekek, összebarátkoztak, együtt játszottak. De az igazi megbékélés akkor következett, amikor az elsõ vegyes házasságokra is sor került. Ma az együttélésre már a tolerancia a jellemzõ, mely többre tartja valamennyi népcsoport erényeit és az egybetartozást tartja inkább szem elõtt, mint a széthúzást.
Erre utal, hogy mind jobban erõsödnek a külhoni kapcsolatok is pl. Németországgal (Schwabmünchen), Szlovákiával (Alsószeli) és Erdéllyel is (Csernakeresztúr, Dicsõszentmárton).